Törzsgárdajelvény, 20, 30, 40 éves vállalati évforduló és kiváló dolgozó. Még él az a generáció, amelynek sok tagja őrzi az üvegvitrinekben, a porcelán delfin, kutya vagy madár mellett ezeket az érmeket.
Munkaerőgazdálkodással és vállalati pszichológiával foglalkozók szerint hétévenként ildomos és észszerű munkahelyet változtatni. Kutatásaik szerint ez a dolgozónak és a cégeknek is jó.
Ennek ellentmondani látszik az az európai gyakorlat, melyben a francia vagy brit és német gyárakban egymást követő generációk dolgoznak, akár együtt. Egész családok sorsa múlik egy-egy helyi gyár létén. Kis vagy közepes méretű cégeknél sokszor családias hangulat alakul ki, a tulajdonosok már-már családtagként kezelik munkatársaikat, ők pedig kényszer nélkül, máskor elképzelhetetlen mértékű lojalitással vannak a tulajdonosok iránt.
Magyarországon a millenium idején voltak olyan gyárak, ahol a munkások akár élethosszig megbecsülten és emberhez méltó körülmények között dolgozhattak. Sokszor a gyár tulajdonosa a munkásoknak lakást adott.
Az egyik legtöbb munkást foglalkoztató gyárat Dreher Antal üzemeltette. Az első világháború előtt 800 munkást foglalkoztatott, és amikor 1907-ben – Európában elsőként – a sörvontató lovakat automobilra cserélte, a korábbi lóistállókba teheneket hozatott, majd csokoládé- és édességgyárat is alapított. Itt elsősorban a sörgyárban dolgozó férfiak családtagjai kaptak munkát. 1923-ban ő hozta létre a Dreher és Maul Kakaó és Csokoládégyárat is. Ott készült először csokis parány.
A kőbányai barlangrendszerre épülő gyárkomplexum közepén még ma is áll a Dreher család kúriája, igaz csak korlátozottan látogatható.
A Dreher család mellett Csepelen a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek is a kor egyik meghatározó gyára volt. Ott 1930-ra már több mint tizenötezren dolgoztak. A mai Csepel látképét is meghatározza az akkor kialakult gyárváros lakásokkal, üzletekkel.
Buda építészetére pedig az 1844-ben alapított Ganz Ábrahám vasöntöde, majd az utána következő gyáregységek miatti építkezések hatottak nagyban. A cégcsoportnak 102 évig a Ganz család volt a tulajdonosa. A wikipedia cikke szerint a magyar állam 1947-ben vette át az – akkor már – mai értelemben holdingként működő vállalatcsoportot. A két világháború között bármelyik Ganz-gyárban dolgozni egyet jelentett a létbiztonsággal, és nemcsak anyagi, hanem társadalmi elismerést hozott.
Az épülő szocializmus mindezt majdnem teljesen megváltoztatta. A „teljes foglalkoztatás” bevezetése miatt egyre csökkent a dolgozók lojalitása, a kommunista szombatok és a KMK jogi kategória bevezetése inkább rontott, mint javított a munkamorálon, és egyre kevesebben kötődtek érzelmileg munkahelyükhöz. Ráadásul az ötvenes években a rendőrök a munkaidőben az utcán lévőket rendszeresen igazoltatták, és ha munkakerülőnek találtak valakit, fogdába vitték, és eljárás indult ellene.
A magyar rendszerváltás után a darabjaikra hullott szocialista nagyüzemek romjain új kis cégek vagy a külföldi befektetők alakították át a munkaerőpiacot. A rohamosan növekvő munkanélküliség fenyegette dolgozók – sokszor kényszerből – voltak lojálisak a céghez. A szakszervezetek háttérbeszorításával pedig a kétezres évekre szinte eltűntek a munkavállalók jogai. Volt olyan kollektív szerződés, melyben a kényszervállalkozóként foglalkoztatott munkavállalónak gyakorlatilag csak kötelezettsége és felelőssége volt, joga nem.
Harminc évvel a rendszerváltás után újabb fordulat jöhet a humán erőforrás gazdálkodásban. A céghűség miatt gondolt előnyök egyre gyorsabban fogynak el. A munkaerőhiány miatt egymásra licitáló vállalatok már olyan ajánlatokkal bombázzák a másutt dolgozókat, melyeknek nehéz vagy egyáltalán nem érdemes ellenállni. Több felmérés szerint a tíz, húsz éve egy munkahelyen dolgozók már érezhető hátrányba kerülnek azokhoz képest, akik kevésbé lojálisak munkaadójukhoz.
Sokszor nem is a cégvezetők tehetnek a megalázottság és háttérbe szorulás érzését okozó helyzetért. Hisz egy régebbi dolgozónak, akinek eddig nem kellett bért emelni, mert a piac nem kényszerítette ki, a munkavállaló pedig nem tudta elérni a bérfejlesztést, a jóval korábbi bérszínvonalon áll az illetménye. Míg egy nemrég – esetleg ugyanabba a munkakörbe – felvett kollégát már a mostani munkaerőpiac diktálta bérért lehetett csak megszerezni. Nevük elhallgatását kérő válaszadók arról számoltak be, hogy ez a jövedelemkülönbség méltánytalanul magas. Van, hogy a 20 éve ott dolgozó szakember fele annyi fizetést kap, mint a két éve felvett! A cégek pedig nem tudják kigazdálkodni a régiek fizetésemelését – többek között – épp az újak magas bére miatt.
Ez olyan csapdahelyzet, mely miatt elsősorban a régi, lojális dolgozók szenvednek hátrányt, de a cégeknek sem jó, mert a kollégák között nehezen kezelhető bérfeszültséget teremt. Igaz lenne tehát, hogy a munkavállalónak nem érte meg hűségesnek lenni, és egy-egy cégben tíz, húsz évig dolgozni? Az járt jól, aki hétévente munkahelyet változtatott? A fejlett piacgazdaságokban egészen más a helyzet? A külföldön dolgozó magyarok beszámolói szerint az ottani cégek anyagilag megbecsülik a jól teljesítő, lojális munkaerőt. Ha új kolléga érkezik ugyanabba a pozícióba, nem kap több fizetést, mint a régebb óta ott dolgozók. Az új munkatársak általában nem ugyanabba a pozícióba lépnek, ha egy kiválóan teljesítő mérnök ajánlatot kap, szinte biztos, hogy a jelenleginél magasabb pozícióba hívják.