Kedvük lenne sáros sodró vízben, a Duna medrének alján semmit sem látva tapogatni és emelgetni egy tonna robbanószert, amely egy vascsőbe zárva hetvennégy éve a víz alatt van?  

Van, akinek ez az álommunka. Nemrég a tűzszerészek két második világháborús amerikai bombát vettek ki a folyóból, és készülődésüket közelről szemlélők nemhogy félelemet nem láttak rajtuk, hanem úgy tűnt, kifejezetten élvezték a feladat miatti adrenalinszint-emelkedést, és jókedvűen, pontosan, precízen végezték munkájukat.

Vajon miért döntenek emberek úgy, hogy az átlagosnál jóval nagyobb veszélyt vállalnak? Kézenfekvő indok lenne a pénz. Csakhogy az életveszélyes munkákat végzők többsége nem a fizetés nagyságával indokolja meg, miért pont az a munkája, ami. Legtöbben lelki, személyiségi okokkal magyarázzák döntésüket, illetve azzal, hogy valamiféle általános jó közérzetet okoz a választott tevékenység nekik.

Azt, hogy mivel foglalkozunk szívesen és miért, érzéseink, személyiségünk, neveltetésünk már kisgyermekkortól meghatározza. Természetesen ezt is számtalan elmélettel írták le a tudósok.  

Közös pont azonban, hogy a pályaválasztásunkat meghatározó tényezők már egészen kisgyermekkorban felszínre kerülnek. Azaz hamar kiderül, hogy a gyerek mivel tölti szívesen az idejét. Ez persze nem azt jelenti, hogy azzal is fog egész életében foglalkozni, de iránymutatásnak már felfogható.

Photo by Giftpundits.com from Pexels

Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint az emberek életének különböző szakaszai egymásra épülve határozhatják meg a személyiséget, és ennek nyomán azt is, hogy ki, hol, miként találja meg helyét a világban, illetve, hogy megtalálja-e egyáltalán.

Társadalmunk egyik nem túl szerencsés egybeesése, hogy életünket nagyban meghatározó döntést akkor „kell” meghozni, amikor amúgy is az egyik leginkább döntésképtelen korszakunkat éljük át.

A 13-19 év közötti időszak, a serdülőkor. A testi, hormonális és lélektani változások közepette ez az az időszak, amikor a fiatalok elé kerül a kérdés: ki vagyok én, és ki lehet belőlem?

Egész addigi életük összegzése után alakul ki a kép, amely alapján hozhat döntéseket a kamasz. Arról is, hogy milyen tevékenységet, munkát végez majd.

Ebben az időszakban újra előtérbe kerül, a mit gondolnak mások rólam?-problémakör. Összehasonlítja magát a többiekkel. Az útkeresés része, hogy a látott szerepeket kipróbálja, keresgél. Szerencsés esetben ez az útkeresés nem túl hosszú, és kialakul az az éntudat, mely segít eldönteni, hogy kik is ők valójában, és hogyan illenek bele az egészbe.

Erre maga Erikson használta az identitáskrízis összetételt. Ez egy olyan fordulópont az ember fejlődésében, ahol a korábbi élmények és tapasztalatok, valamint a jövőbeli elvárások által kialakul, hogy az egyén olyanná válik-e, amilyet a társadalom elvár tőle vagy amivé ő maga szeretne válni.

Photo by Vincent Gerbouin from Pexels

Az identitás-fejlődés elméletek szerint több tényező is jelentősen befolyásolja az eredményt. Waterman leírása szerint a „gyorsabb identitás megtalálásában segíthet:

·        ha a szülőkkel a serdülőkor előtt erős az azonosulás,

·        az irányító-nevelő stílus,

·        sikeres felnőtt minta.

Nehezítheti a folyamatot:

·        a túlzott azonosulás a szülőkkel, azaz a készen kapott minta átvétele,

·        a tekintélyelvű nevelés,

·        a túlvédő vagy túlkényeztető nevelés, az érzelmi zsarolás,

·        a szülőktől túl korán kapott támogatás feltételéhez kötött döntés. pl. ha az orvos szülők gyereke orvos lesz, mert a szülők magánrendelőjében ott a helye.

·        ha az adott társadalom kultúrája nem engedi az útkeresést,

·        az iskolai feltétel nélküli tekintélytiszteletre nevelés.

Nagy valószínűséggel megnehezíti gyermeke életét és identitásának megtalálását az a szülő aki:

·        túlzottan engedékeny,

·        elhanyagolja gyermekét,

·        elutasítóan viselkedik vele,

·        túlságosan védi, mert így a kamasz nem tapasztalja meg milyen szembenézni a nehézségekkel, kihívásokkal

Mindezekhez a technológiai társadalmak áldása vagy átka is hozzá tesz és elvesz rengeteget.

Az információs társadalom keretei, a világhálón fellelhető rengeteg viselkedésminta is hathat a kamaszokra.

Hogy ezeket hogyan használják fel, az információkból ki mit épít be személyiségébe, ki milyen lehetőséget lát ebben és hogyan használja, valószínűleg évtizedekre elegendő kutatómunkát ad majd a jövő társadalomtudósainak.

Az első tapasztalatokon azonban már túl vagyunk. A most munkakezdési életszakaszba lépő milleniumi generáció mindennapjait hamarosan egyre többen, kollégaként is közelről láthatják az idősebbek.

Photo by Startup Stock Photos from Pexels

Ebben az életszakaszban kell tehát döntenie arról a fiatalnak, hogy mivel akarja tölteni felnőtt életét. Szerencsés esetben többször is változtatni lehet ezen. Az első döntést azonban meg kell hozni.

A tankönyvek szerint legtöbben a következők alapján választanak pályát:

·         piacgazdasági körülmények, munkaerőpiaci lehetőségek;

·         adott foglalkozásra jellemző élménytartalom és az egyén élményigényének összeillése (az adott foglalkozás az önmegvalósítást szolgálja vagy sem);

·         a saját érdeklődéshez, személyiséghez, képességekhez és készségekhez illeszkedő foglalkozáscsoport meghatározása, később ennek megfelelő képzési szint kiválasztása;

·         az elhelyezkedési esélyeket befolyásolják a képzési folyamatban elsajátított kompetenciák (a gyakorlatba átültetett, alkalmazható ismeretek);

·         a szakmában való beváláshoz szükségesek az életvezetési készségek vagy soft skillek (pl. együttműködés, csapatmunka, nyelvi kifejezőkészség, problémamegoldó készség, kreativitás, szervezőkészség stb.). Ezek a készségek az életpálya-építés és élethosszig tartó tanulás folyamatában is jelentősek.

Gond vagy sem, ha a döntés nem sikerül? Az élethosszig tartó tanulási folyamatba belefér-e többszöri szakmaváltás?  Aki tíz évig dolgozott a szakmájában, és nem volt csapnivaló, vajon érdemes-e teljesen hátat fordítani az eddigi életének és egy új foglalkozásban kezdeni az alapoknál?

Photo by rawpixel.com from Pexels

Mivel egyre több példát látunk, sok ember életében lehet ilyen fordulópont. Persze az nem mindegy, hogy milyen szakmára akarunk váltan. Viszonylag kevés olyan terület van, melyre átképezhetné magát egy az élete közepén lévő ember. Aki fiatalon nem dönt úgy, hogy tűzoltó lesz vagy katona, az valószínűleg lemaradt erről az álmáról. Már csak abban reménykedhetnek, hogy ezeken a területeken is egyre nagyobb mértékű lesz a technológiai fejlődés, és lehet, hogy pár év múlva már olyan robotok fognak tüzet oltani, melyek kezeléséhez nem kell különleges fiatalkori adottság.  A munkaerőpiacon szétnézve azonban egyre több olyan szakma van, melyekre – kis túlzással – bármikor lehet váltani. Kérdés, hogy érdemes-e?