Vajon miért pont Karácsonykor jön rá az emberre a csillapíthatatlan ajándékozás és adakozókedv?

Honnan jön az inger, hogy embertársainknak pont ilyenkor juttassunk keveset- vagy többet abból, amink van, és ez év közben sokaknak miért nem jut eszébe? Az adakozási szeretetszezon miért nem nyáron kezdődik?

Rögtön az elején megnyugodhatunk, nem mi vagyunk a világ legrosszabb emberei.

Már az ókorban kialakult szokás szerint a téltől és hidegtől szorongó ember a várhatóan hosszú nélkülözés előtt még legalább egyszer jól meg akarta tömni a bendőjét.  

A mai napig e késztetés érződik. A magyarok tél eleji disznó vágása, vagy a mongolok birka és lóvágása is egyfajta felkészülés a télre.

A skandinávok még ennél is alaposabbak. Tizenkét héten át „ünneplik” a kitartást, és a legkeményebb időszakban minden nap valamilyen különleges lakomával siettetik a tél végét.

A Karácsony időpontjának megválasztásához a keresztény egyház is talált indokot. Erről  alapos összeállítást olvashatunk itt.

A téli napforduló- azaz az év leghosszabb éjszakája – december 21-22 ére esik. Ekkor a fényesség elhozatala a legfontosabb feladat, így az őskori ember igyekezett minél nagyobb fénnyel siettetni az éj végét.

„A Római Birodalomban az ünnepet a már erősödő Napisten, és Mithrász-kultusz nyomására az i.sz. 3. században rendelték el. Az ekkor erősödő keresztény vallás szimbolikájában az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta, így hamarosan az ő személyét is ehhez a naphoz kötötték.”- olvashatjuk a

Múlt-Kor történelmi portál összeállításában.

A Karácsonyfa pedig még inkább kötődik az ősi hitvilághoz. A fa sok ősi vallásban az istenek lakhelye, a germánoknál egyenesen a világ szimbóluma Yggdrasil.  A máig élő népszokás szerint a karácsonyi életfa ágát Katalin vagy Borbála napján tették vízbe, így a leghosszabb éjre már kizöldült, így hirdette az élet diadalát a hosszú éjszaka és sötétség felett. Ezek utóda az örökzöld fenyő, amelynek feldíszítése és szobába cipelése német nyelvterületről terjedt el.

Az ajándékozás azonban a római birodalomban Saturnalia napjához köthető.

Ekkor és a római újévkor január elsején a gyerekek és a szegények ajándékokat kaptak. Később főleg a szegények számítottak nagyon az év ezen időszakára. Persze a földesuraknak is jól jött, ha az étel vagy ruha adománnyal bebiztosították, hogy alattvalóik ne halljanak éhen, vagy ne fagyjanak meg, így aztán tavasszal újra jutott munkaerő, akik a földeken vagy később a gyárakban dolgozhattak.

Egyes – egyiptomi- források szerint a mai nyugati értelemben vett Karácsony, a Nílus deltájából származik, ott találtak rá a rómaiak is. Az ősi Egyiptom egyik legfontosabb istene ugyanis Rá a Napisten volt.

Mivel az északi féltekén- tehát a Nílus mentén is- decemberben van a leghosszabb éjszaka, már az egyiptomiak is megünnepelték a hosszú éj után a Napisten visszatértét.

A rómaiaknál már Sol Invictus nak hívták az ünnepet, amely sokszor mértéktelen evéssel és italozással járt.  Az egyiptomi szokást megtartották, mely szerint örökzölddel dísztették a házakat. A Nílus vidéke az aratás idején a Peret-nek hívott időszak alatt a sok növény miatt kizöldüld, olyan volt mintha örökzöldekkel lett volna tele. 

Kora középkori források szerint az ajándékozás nemcsak nemes dolog, hanem a földesurak és gazdagok számára befektetés is lehetett. A nyomorgók számára ugyanis egy kemény európai télben a túlélést jelenthette egy tél eleji élelmiszer és ruha ajándék. Így biztonságban lehetett a tavasszal „felhasználható” munkaerő. Nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy lássuk az összefüggést a mai vállalati kultúrában meghonosodott év végi ajándékokkal, melyek egy-egy munkavállaló hűségét és lojalitását erősíthetik.

Az év végi jótékonykodás pedig az adományozót is megerősítheti abban, hogy felelősséggel kezeli vagyonát és hasznos, szolidáris tagja a társadalomnak.

De az is lehet, hogy nem is kell azon gondolkodni, hogy ilyenkor miért is próbál meg szinte mindenki segíteni, inkább az a kérdés, hogy az év más részeiben miért lanyhul a segítőkedv?